|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 23 találat | lapozás: 1-23 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gálfalvi Gábor 2000. október 23.Megjelent Alsóboldogfalva minimonográfiája Mélybe nyúló gyökerek címmel, szerzője Gálfalvi Gábor. A mini-monográfia betekintést nyújt Alsóboldogfalva történelmébe, szokásaiba, gazdasági-társadalmi szerveződésébe, egyházi életébe és hagyományaiba. /Mélyre nyúló gyökerek. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 23./2001. január 4.Megjelent Mélyre nyúló gyökerek címmel Alsóboldogfalva kismonográfiája, Gálfalvi Gábor tanító összeállításában. A monográfiának teljes szövegét a Magyar Néprajzi Múzeum XLIII. országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatán díjazták. /Alsóboldogfalva kismonográfiája. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 4./2002. június 26.Június 23-án másodszor szervezett gyermekszínjátszó találkozót Alsóboldogfalván Rezi Erika, aki a találkozóra meghívta a környék összes iskoláját. Megjelentek Kissolymos, Székelyszenterzsébet. /Gálfalvi Gábor tanító, Alsóboldogfalva: Gyermekszínjátszó találkozó. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 26./2002. december 18.Hogy jusson vers mindenkinek mottóval szervezték meg immár hatodik alkalommal az I-IV. osztályosok szavalóversenyét Székelykeresztúron, az Orbán Balázs Gimnáziumban, a hagyományokhoz híven, november utolsó hetében. Meghívták a Keresztúr körzetéhez tartozó falusi iskolákat is. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Hogy jusson vers mindenkinek. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 18./2003. június 27.Második alkalommal szervezte meg immár Rezi Erika tanítónő, az alsóboldogfalvi Kultúrotthon igazgatója a gyermekszínjátszó fesztivált. Fellépett a székelykeresztúri Petőfi Sándor Általános Iskola Mákvirágok nevű színjátszó együttese, a helyi, Tündérek nevű I-IV. osztályosok színjátszói, a szenterzsébeti Pécsi Simon Iskola színjátszói, a fiatfalvi Benedek Elek Iskola színjátszói, a siménfalvi Havasi Gyopár nevű csoport, az újszékelyi Bem József Iskola Rezi Erika, a székelykeresztúri Napsugár nevű csoport és a kissolymosi iskolások színjátszói. /Gálfalvi Gábor: II. Gyermekszínjátszó Fesztivál Alsóboldogfalván. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 27./2003. szeptember 6.Szept. 5-én kezdődtek a Keresztúr Kistérségi Napok. Ünnepi önkormányzati ülésen adták át szept. 5-én Székelykeresztúron az Orbán Balázs Gimnázium néhai tanárai, Ütő László és Lukács András leszármazottainak a tisztelgő város Pro Urbe díjait. Benyovszki Lajos keresztúri polgármester harmadik mandátumát tölti a város élén, 1994-ben ő kezdeményezte a Pro Urbe- és Pro Cultura-díj alapítását a település megbecsülését kiérdemlő személyiségek tiszteletére. Székelykeresztúr egyik magyarországi testvértelepülése Karcag egy rakomány egészségügyi berendezést adományozott a nemrég egészségügyi központtá visszaminősített keresztúri kórház számára. Bemutatták Gálfalvi Gábor Székelykeresztúr és vidéke vadászatának múltja és jelene /Hubertus Vadász-Sporthorgász Egyesület, Székelykeresztúr/ című kötetet. /Zilahi Imre: Post mortem kitüntetés két tanárnak. = Krónika (Kolozsvár), szept. 6./2003. november 5.Megjelent Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító Székelykeresztúr és vidéke vadászatának múltja és jelene című könyve. Megismerkedhetünk benne a vadászat rövid történetével, főleg az erdélyi és székelyföldi hagyományokkal. /Fülöp Lajos múzeumigazgató, Székelykeresztúr: Hiánypótló könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 5./2003. december 16.Gazdag a 2004-es Hargita Kalendárium, a Hargita Népe című lap kiadványa. Sütő András, Pomogáts Béla, Beke György, Kányádi Sándor mellett olyan csíki, gyergyói, udvarhelyszéki alkotók jelentkeznek, mint - a néprajzosok, kutatók, közgazdászok, helytörténészek közül - dr. Balázs Lajos, Tankó Gyula, Gálfalvi Gábor, Gagyi József, Mirk László, Oláh Sándor, Miklós István, dr. Garda Dezső és Zepeczáner Jenő. A hargitai szépírók közül Ferenczes István, Kozma Mária, György Attila, Ferencz Imre, Zsidó Ferenc, Molnár Vilmos, Gál Éva Emese és Oláh István. /b. d.: Hargita Kalendárium. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 16./2004. január 26.Csíkszeredán január 25-én a református templomban a Németh Géza Egyesület adta át a millennium évében alapított Németh Géza-emlékdíjat, mellyel olyan keresztény pedagógust és az általa javasolt tanítványát jutalmazzák, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárult a magyar kultúra megmaradásához, ápolásához. Az ünnepségén Hegyi István tiszteletes, Máthé Zsuzsa tanítónő, majd Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke méltatta Németh Géza munkásságát. A Németh Géza-emlékdíjat idén Gálfalvi Gábor alsóboldogfalvi nyugalmazott tanító és tanítványa, Rezi Erika Gabriella, valamint a gyimesközéploki Tankó Gyula és tanítványa, Antal Tibor kapta. Az ünnepség végén a Nagy István művészeti iskola két diákja Németh Géza-verseket szavalt, majd Antal Tibor tanítványai adtak elő egyházi énekeket, csángó népdalokat. /Takács Éva: Elkötelezett népnevelőket díjaztak. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 26./2005. január 7.A Hargita Megyei Kulturális Központ legújabb kiadványa a Magyar–roma társalkodó szótár, szerzője Gálfalvi Gábor. Szintén friss kiadványa a Kulturális Központnak a Homoródszentmártoni Művésztelep képekben című album, amelyhez CD-lemez is tartozik. A Kulturális Központ korábbi 2004-es kiadványai a Zsindelyország című album, amely a varsági–oroszhegyi fotótábor anyagát gyűjti egybe, és a Barangolás – Borszék és környéke – című album, a borszéki fotótábor anyagából. /Magyar–roma társalkodó szótár. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 7./2005. február 5.Gálfalvi Gábor alsóboldogfalvi nyugdíjas tanító magyar–roma társalkodó-szótárt készített. A P. Buzogány Árpád szerkesztette szótárt a Hargita Megyei Kulturális Központ adta ki, Core Mária, a balázsfalvi Pedagógiai Főiskolán végzett roma tanítónő írt hozzá előszót. /Magyar–roma társalkodószótár. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 5./2005. június 28.Június 25-én rendezték meg Alsóboldogfalván a III. Gyermekszínjátszó Találkozót, eljöttek a székelyszenterzsébeti, homoródszentpáli, újszékelyi, szentábrahámi és alsóboldogfalvi iskolák kis „művészei”, akik összesen tíz színművet mutattak be a jobbára gyermekekből álló közönségnek. A szervezési munkáért köszönet illeti Rezi Erika Gabriella tanítónőt. /Gálfalvi Gábor: Gyermekszínjátszó találkozó Alsóboldogfalván. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./2005. szeptember 7.A Székelykeresztúr Kistérségi Cigány Önkormányzat meghívására szeptember 5–8. között nemzetközi cigánykonferencia zajlik. A rendezvény szervezői Bezán László és Kiss Ferenc, a helyi Kistérségi Cigány Önkormányzat vezetői. Megjelent többek között Benyovszki Lajos polgármester, Szente B. Levente, a Kisváros újság szerkesztője, költő is. A konferencia résztvevői helyi roma tanintézeteket, roma kisebbségi irodákat és a környező falvakban roma kézműiparosokat keresnek fel. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Nemzetközi cigánykonferencia Székelykeresztúron. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 7./2005. szeptember 26.Az alsóboldogfalvi Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító 17 évesen tanítói oklevelet szerzett Erdély akkori leghíresebb pedagógusképzőjében, a Székelykeresztúri Tanítóképzőben. Abban az intézetben a növendékeket néptanítóknak képezték. Ez azt is jelentette, hogy azon a településen, ahol dolgoztak, tevékenységük nem ért véget a délelőtti órákkal, hanem folytatódott délután és késő este is a fiatalokkal, felnőttekkel való foglalkozásokon. Gálfalvi Gábor a 48 szolgálati évéből 42-t Alsóboldogfalván tanított. A 42 év alatt összesen 87 műsort vitt színre, s ezeket a szomszéd falvakban is bemutatták. Kezdettől fogva néprajzi gyűjtőmunkát is folytatott. Az 1989-es változásokat követően egymás után jelentek meg néprajzi dolgozatai, melyekkel tíz díjat nyert a Magyar Néprajzi Múzeum, a Kriza János Néprajzi Társaság és a Magyar Történelmi Múzeum pályázatain. Tevékenységéért 2001-ben a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki, 2004-ben Németh Géza-emlékdíjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben a székelykeresztúri önkormányzat Pro Cultura-díjjal értékelte munkáját. Eddig hozzávetőlegesen négyszáz pedagógiai tárgyú cikke jelent meg különböző újságokban, két néprajzi és egy szociológiai témájú könyve is napvilágot látott. Három, vadászattal kapcsolatos könyve látott napvilágot (Arcán érezte a vérmedve leheletét, Székelykeresztúr és vidéke vadászatának múltja és jelene, Vadászkalandok és vadhúsreceptek). 2004-ben jelentette meg az általa összeállított Magyar–Roma társalkodó szótárt, négy néprajzi dolgozatát az Udvarhelyi Híradó kalendáriumában is közölték. Ugyanekkor a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság felkérésére feltérképezte a Székelykeresztúr vidékén lévő turulmadaras emlékműveket. Jelenleg a vidéken még fellelhető cigánymeséket gyűjti, és hozzáfogott Alsóboldogfalva kultúrtörténetének megírásához is. /László Miklós: 48 év nemzeti napszámosság. Nemzeti kultúránk közkatonái. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 26./2005. november 30.Napvilágot látott Szente B. Levente Tollkalitka című verseskötete, mely az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület gondozásában jelent meg, P. Buzogány Árpád szerkesztésében. A 33 éles költő Szörényvárán (Turnu-Severin) született, de 1979 óta családjával Székelykeresztúron él. Iskoláit Székelykeresztúron, majd Marosvásárhelyen magyar–néprajz szakon végezte. Első írásai, versei, tárcái, elbeszélései 1994-ben jelentek meg a Romániai Magyar Szóban. Később verseket, mesét, majd tudósításokat közölt a Hargita Népében, Népújságban, Udvarhelyi Híradóban, Korunkban, Lángban, Helikonban, Kisvárosban, Gyergyói Kisújságban és a Hepe-Hupában. A különböző irodalmi pályázatokon összesen tizenegy díjat nyert, melyből egyet Magyarországon. Jelenleg a székelykeresztúri önkormányzat Kisváros című folyóiratának főszerkesztője. Szente B. Leventének eddig három önálló kötete jelent meg: Az első éj, versek (1996), Az ezüsthajú tündérlány, mesék (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2000), Örök szél dala, versek (Kaposvár Kiadó, Kaposvár, 2001). /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Kinyílott a Tollkalitka... = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 30./2006. március 1.Alsóboldogfalván megalakították a Székelyföld Kapuja Egyesületet. A fő mozgatóerő Rezi Erika Gabriella tanítónő volt. Első gyűlésüket február 12-én tartották meg. Az egyesület célja felrázni a lakosságot abból az elfásultságból, közömbösségből. Tevékenységi területe: segíteni az oktatási, kulturális, egészségügyi, egyházi és közigazgatási intézményeket, a rászoruló gyermekeket, időseket, mozgássérülteket, a népi hagyományok ápolása, a világháborús emlékmű gondozása, falusi tájház létrehozása, falumonográfia megírása. Beindítanak egy havonta megjelenő falusi újságot, megkezdik a tájház berendezéséhez a gyűjtőmunkát, az iskola udvarára elkészíttettek egy Benedek Elek-mellszobrot. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: A Székelyföld Kapuja Egyesület. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 1./2006. augusztus 2.Év elején Alsóboldogfalván létrehozták a Székelyföld Kapuja Egyesületet, amely kulturális, oktatási, hagyományápoló, egyházi célokat tűzött maga elé. Májusban megszervezték a Gyermekszínjátszó Fesztivált, melyen Székelykeresztúrról is több csoport vett részt. Az egyesület kiadott egy helyi lapot: a Székelykapu első száma márciusban jelent meg /szerzője Gálfalvi Gábor/, azóta minden hónapban napvilágot lát. Alsóboldogfalván megkezdték a gyűjtőmunkát egy tájház létrehozásához. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Tevékeny egyesület. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 2./2006. november 8.Napvilágot látott a hetedik X-en túl járó, sokat tapasztalt székelyudvarhelyi dr. Gotthárd Béla A Hargita ösvényein (Vadásznapló) című könyve, melyet a szerző a száz éve megalakult Udvarhelyszéki Vadásztársaság emlékére jelentett meg. Ezek mellett néhány novellát is tartalmaz a kötet, melyet vadászfotók illusztrálnak. Dr. Gotthárd Béla írásai előzőleg a ’60-as ’70-es években megjelentek a magyarországi Nimród vadászújság irodalmi pályázatain. /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: Gazdagodott a hazai magyar vadászirodalom. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 8./2007. április 11.Sem az általános, sem a gimnáziumi tantervek nem foglalkoznak az ősi székely székek rendszerének kialakulásával, így a mai ifjúság igen keveset tud erről. A Nagyküküllő felső völgyében mintegy 130 falut számláló Udvarhelyszék a legfelsőbb, úgynevezett anyaszék szerepét töltötte be Itt székelt a székelyek ispánja, majd főkapitánya, főbírája, s a székely peres ügyek felső továbbviteli fóruma. A Maros és Nyárád mentén alakult ki Marosszék, a későbbi Marosvásárhely székkel. Háromszék, amint neve is jelzi, eredetileg három különálló székből állott. Ezek között Sepsiszék az Olt és Feketeügy közötti síkságra terjedt ki, a Kárpátok délkeleti láncának nyugati lejtői alatt. Orbaiszék a Feketeügy bal partján, míg Kézdiszék ettől keletre, a Feketeügy völgyének felső részén feküdt. Csíkszék az Olt és a Maros hegyek közé szorított völgykatlanban helyezkedik el. Eredetileg ez a hat szék tartozott az udvarhelyi ispán, majd főkapitány és főkirálybíró hatáskörébe. Ehhez az eredeti hat székhez sorolták hetedik székely székként Aranyosszéket. Később vált ki Csíkszékből Gyergyószék és Kászonszék. Sepsiszék mellett alakult ki már a XIV. század végén Mikóvárszék, s Udvarhelyszékből vált ki Székelykeresztúr székhellyel Keresztúrszék, délen, az úgynevezett Erdővidéken pedig Bardócszék. A XVI. század első felében említik először Marosszék fiúszékét, Szeredát, Nyárádszereda székhellyel. Mindezek tulajdonképpen az önkormányzatok első megalakulásai voltak, melyeknek legfőbb szerve a „nemzeti gyűlés” volt. A székely nemzeti gyűlések helye legtöbbször Székelyudvarhely volt, kétszer pedig a vele szomszédos Agyagfalva (1506, 1848). /Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva: A székely székek kialakulása. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 11./2007. május 30.A Székelyföld Kapuja Egyesület szervezésében Alsóboldogfalván ötödik alkalommal került sor május 20-án a Gyeremekszínjátszó Találkozóra, melyen az I–IV. osztályos tanulók nagy része mesefeldolgozások bemutatásával jelentkezett, az V–VIII. osztályos tanulók irodalmi jellegű alkotásokat vittek színre. Összesen 19 színjátszó csoport lépett színpadra. /Gálfalvi Gábor, ny. ig. tanító, Alsóboldogfalva: V. Gyermekszínjátszó Találkozó. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 30./2008. január 29.Január 27-én, vasárnap ért véget a magyar kultúra napja alkalmából szervezett egyhetes rendezvénysorozat Székelyudvarhelyen. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont égisze alatt zajló rendezvény keretében, ötödik alkalommal osztották ki az Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjakat. A díjazottak: a Balázs Ferenc Vegyeskar, értékteremtő munkásságáért Gálfalvi Gábor alsóboldogfalvi tanító, értékmentő díjban pedig István Lajos részesült néprajzi munkásságáért. Az életműdíjat post mortem Tárkányi Jánosnak, a székelyudvarhelyi művelődési ház egykori igazgatójának, a Venyige néptáncegyüttes alapítójának ítélték oda. /Szász Emese: Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjak. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./2015. június 24.„Többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben”Gálfalvi Gábor közíróval beszélget Szente B. Levente Ha a kezdetekről kellene emlékezni, az írásra mi késztette akkoriban? Ha az írásra való késztetésről kell beszélnem, először is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mivel apai nagyapám Nagykadácsban volt kántortanító, gyermekkorom nagyrészt abban a faluban töltöttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Elég csak ha az említem, hogy az egykori PEN-KLUB elnöke Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György aki a Látó folyóirat főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, unokatestvéreim. Ma mindkettőjük Marosvásárhelyen élik nyugdíjas éveiket. Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazási órákon mindig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért a nem rég – közel a 100. évéhez, elhunyt tanítóm, Lukácsi Domokos külön dicséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fogalmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra váltak, így a székelykeresztúri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gárdonyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségén osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran ki merem jelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Aki köztük éltem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán utolsó éves mesteris, de már a Helikon folyóiratnak bedolgozik szerződés alapján, az újonnan megjelenő könyvekhez fülszövegeket, kritikákat közöl. De egyben írókkal, költőkkel interjúkat is készít. Legutóbbi fülszövege a Helikon május 10-i számában jelent meg. Ez mint a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám Benke András ifj., továbbviszi az írói tevékenységet. Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során? Mint már említettem, 51 évet töltöttem el a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket vezettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírosztály főnök, néptanácsi titkár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cseréltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisztában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem. Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spontán születtek munkái? A faluban való letelepedésem után azonnal felismertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nem csak felismertem, hanem alaposan neki is fogtam a kutatómunkának. Ennek során a Magyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 néprajzi munkámat díjazta és tagjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása óta én írtam meg a falu monográfiáját alapos kutató munka után, melynek címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatásban megjelent könyvem. Ezt követte a Székelykeresztúr környéki lakodalmas költészet c. kiadványom. Kérdésére válaszolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegészítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. Elcsodálkoztam azon, hogy én, idetelepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal láttam el nem csak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem foglalkozott sajnos, egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték. Több kötetes, egyben többszörösen is kitüntetett szerző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban? A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napilapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, Vörös Zászló, Művelődés folyóirat, Falvak Dolgozó Népe, Tanügyi Újság, Hargita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), Udvarhelyi Híradó, Örökségünk, Unitárius Közlöny, Harangszó, Hargita Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rendszeresen jelentek meg írásaim a Magyarországon megjelenő Átalvető negyedévi folyóiratban is. Legutóbb ez évi júniusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, néprajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben napvilágot. 2009-ben a Hargita Népe szerkesztősége által meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riportírás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el. Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek történeteinek szeleteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el? Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Arcán érezte a vérmedve leheletét, Gyermeknevelés a családban, Kegyelemkenyéren, Székelykeresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (néprajzi gyűjtések és helyismereti tanulmányok), társszerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyományos gyermekjátékok), Turulmadaras emlékművek a Partiumban és Erdélyben (Dukrét Gézával közösen), adatközlőként szolgáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (toronygomb feliratok) című könyvének is társzerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar-Cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulóimtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerültem úgy a tanulóimhoz, mint a cigány szülőkhöz, ezáltal elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta cigány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt műveimből kitűnik, három novellás kötetemben is, melyek a Pallas-Akadémia, meg az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája szellemisége munkálkodik bennük. Egyrészük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztönszülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát, meg a Hargita alji dombos területeket, de többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szépségét, az egészséges kikapcsolódást, a szórakozást kerestem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró gróf Szécsenyi Zsigmond megfogalmazása, miszerint „a vadászat vadűzés és erdőzúgás: de több erdőzúgás”! A vadászkönyveimen keresztül tudatosítani akarom az emberekben, hogy amikor a Természet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999. decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is, mint néptanító, mert közben nem csak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át, hogy kitüntessenek, de azért tüntettek ki, mert dolgoztam a népemért, melyből vétettem, s a mai napig azt teszem 77 évesen is. Magyarországon A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, Hódmezővásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tiszteletbeli polgárává fogadott, Csíkszeredában Németh Géza emlékdíjjal, Székelyudvarhelyen Hagyományteremtő, Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro-Cultura, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár Életmű, a helyi Székelyföld Kapuja Egyesület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Díszpolgári díjjal ismerték el tevékenységemet. Ezen elismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási munkáktól. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely 47 éve befogadott – kulturális-nevelő tevékenységben. Főszerkesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létrehozott Székelykapu című folyóiratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szervezésében részt veszek, legyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy népművészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez. Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? Irodalmilag mely vonalat képvisel? Ha meg kellene határoznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, talán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hiszen novelláimban benne van az ember és a természet harmóniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az olvasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt eseményeken. Min dolgozik jelenleg? Jelenleg nemrég fejeztem be Kadács mini-monográfiájának megírását, és nekifogtam a régi cigánymesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert nagyon eltérőek a más nyelvű népköltészetek meséitől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan rózsasándori cselekedetekhez hasonló fordulat, mivel a régi időkben nem csak lenézett embereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a „Sapeski gyili” (A kígyó balladája). Szóval ma is érdemes még kutatni. Mit üzen az olvasóknak? Mint idős néptanító, kultúresztéta, közíró, tiszta szívemből üzenem az olvasóknak, a számítógépek helyett látogassanak el többször könyvtárakba, mert a nyomtatott könyvek olvasása több örömmel töltheti el lényünket, mint az elektronikus képernyőkön való egészséget is igen sokszor, tartalmuknál fogva erkölcsöket is romboló ráhatások. Székelykeresztúr Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2016. szeptember 8.Kadács az idők sodrásábanA Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba. Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról. Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre. A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező. Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.” A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta. A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.” Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal). 1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja. Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen. A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája. Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”. Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol. Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.) A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő. A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”. A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást? Erre sajnos senki sem tud választ adni. Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998. Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei. Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.) Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-23
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
